ÍME, JÖN A TE IGAZ ÉS ÜDVÖZÍTŐ KIRÁLYOD
Kiáltsuk
mi is Krisztus felé, kiáltsuk: Áldott, aki jön az Úr nevében, Izrael
királya (vö. Mt 21, 9; Zsolt 117, 26). Figyeljünk, mint pálmaágakra, a
kereszten elhangzott utolsó szavaira. Ne is az olajfaágakkal, hanem az
egymásnak nyújtott alamizsnálkodás jó cselekedeteivel dicsőítsük meg őt.
Ruháink helyett terítsük lába elé szívünk égő vágyait, hogy szívünkbe
vonulva már egészen bennünk is maradjon, s mi egészen őbenne, ő pedig
egészen mibennünk legyen. Zengjük el Sionnak a próféta ujjongó szavait:
Bízzál, Sion leánya, és többé már ne félj: Nézd, Királyod vonul be
hozzád, szerényen, szamárháton, a teherhordó állat csikaján (Mt 21 5).
Az
jön hozzád, aki mindenütt jelen van, mindent betölt, hogy benned is
munkálja a megváltás mindenkinek szóló művét. Az érkezik most hozzád,
aki nem azért jött, hogy az igazakat hívja, hanem a bűnösöket a
megtérésre (vö. Mt 9,13), hogy a vétekben tévelygőket magához
visszaédesgesse. Ne félj tehát! Mert körödben van az Isten, hogy meg ne
inogj (vö. MTörv 7,21).
Fogadd
őt tárt karokkal! Fogadd azt, aki saját tenyerébe rajzolta városod
falait! Azt fogadd be, aki saját kezével rakta le alapköveidet, őt
fogadd, aki egész embertermészetünket magára vállalta, a bűnt kivéve.
Örvendezz, anyavárosunk, Sion, és ne félj: Tartsd meg ünnepeidet! (Náh
2,1) Dicsőítsd őt irgalmas szeretetéért, aki most falaid között jön
hozzánk. De te is, Jeruzsálem leánya, te is ujjongj örömödben, és
énekelj, táncolj! Ragyogj fel, ragyogj fel, Jeruzsálem (zengjük mi is
Izajással, ezzel a harsogó szent kürttel), mert elérkezett világosságod,
és az Úr dicsősége felragyogott fölötted (Iz 60, 1).
De
milyen világosság ez? Bizonyára az, amely megvilágosít minden e világra
jövő embert (vö. Jn 1, 9). Világosság, de örök világosság; időtlenül
sugárzó, mégis az időbe belépő világosság, emberi testben megjelent, de
abban el is rejtett világosság. Világosság, amely körülragyogta a
pásztorokat, és a napkeleti bölcseknek megmutatta az utat. Világosság,
amely kezdettől e világon volt, és a világ őáltala lett, de mégsem
ismerte fel őt a világ. Világosság, amely a tulajdonába jött, de övéi
nem fogadták be.
Az
Úr dicsősége… Mire kell itt gondolnunk? Természetesen a keresztre,
amelyen Krisztus megdicsőült. Ő, igenis ő az Atya dicsőségének
kisugárzása, amint maga is mondotta, amikor közeledni látta szenvedését:
Most dicsőül meg az Emberfia, és benne megdicsőül az Isten is, és
szüntelen meg fogja őt dicsőíteni (Jn 13, 31-32). Ezen a helyen
dicsőségnek nevezi a kereszten történő felmagasztaltatását. Mert
Krisztus keresztje valóban az ő dicsősége, és ugyanakkor az ő
felmagasztaltatása is. Hiszen erről mondja: És én, ha majd
felmagasztaltatom, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12, 32).
Szent András krétai püspök szónoklataiból
Forrás ~ Internet
