KRISZTUS MINDIG JELEN VAN EGYHÁZÁBAN

Krisztus mindig jelen van Egyházában, de kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmisében, a pap személyében, mert az áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, mint aki a kereszten önmagát feláldozta. És kiváltképp jelen van az eukarisztikus színek alatt.

Jelen van erejével a szentségekben, így bárki is keresztel, maga Krisztus az, aki keresztel. Jelen van igéje által, minthogy ő maga szól hozzánk, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül jelen van, amikor könyörög, és zsoltárt zeng az Egyház, hiszen megígérte: Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük (Mt 18,20).

Ebben a nagy műben, amely Istent tökéletesen megdicsőíti, az embert pedig megszenteli, Krisztus mindenkor maga mellé emeli, társává teszi az Egyházat, szeretett jegyesét; az Egyház pedig segítségül hívja Urát, és általa hódol az örök Atyának.

Méltán foghatjuk fel tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását. Ebben érzékelhető jelek jelzik, és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a Fő és a tagok együtt, teljes értékű nyilvános istentiszteletet mutatnak be.

Így tehát minden liturgikus ünneplés egyedülállóan szent cselekmény: Krisztus, a pap, és teste, az Egyház viszi végbe; hatékonyságát nem is éri el az Egyháznak semmi más cselekedete, sem rangban, sem mértékben.

A földi liturgiában annak a mennyeinek előízét élvezzük, és annak a liturgiának leszünk részesei, amelyet a szent városban, Jeruzsálemben ünnepelnek. Oda tart zarándokutunk, ott ül Krisztus az Isten jobbján, mint a szentélynek és az igazi szövetségsátornak szolgája (vö. Zsid 8,2).

A földi liturgiában a mennyei seregek egész sokaságával együtt énekeljük az Úrnak a dicsőség himnuszát; tiszteljük a szentek emlékét abban a reményben, hogy némi részünk és közösségünk lesz velük. Várjuk az Üdvözítőt, Urunkat, Jézus Krisztust (Fil 3,20), amíg maga meg nem jelenik, mint a mi életünk, és vele együtt mi is meg nem jelenünk dicsőségesen (vö. Kol 3,4).

Az Egyház minden hetedik napon megünnepli a húsvéti misztériumot az apostoli korból származó hagyomány alapján, amely eredetét visszavezeti magára Krisztus feltámadásának napjára. Ezt a napot, a vasárnapot, joggal nevezik az Úr napjának.

E napon ugyanis Isten igéjének meghallgatásával és az Eukarisztiában részesedve megemlékeznek az Úr Jézus szenvedéséről, feltámadásáról és dicsőségéről, hálát adnak Istennek, aki őket élő reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által (1 Pét 1,3).

A vasárnap tehát minden ünnepnap őse, ezért a hívek buzgó figyelmébe kell ajánlani, és sürgetni, hogy ez a nap az öröm és a munkától való megpihenés napja is legyen. Semmi más ünnepet sem szabad elébe helyezni, kivéve a valóban legnagyobb jelentőségűeket: az Úr napja ugyanis az egész liturgikus évnek alapja és magja.

A II. vatikáni zsinat 'Sacrosanctum Concilium' kezdetű, a szent liturgiáról szóló konstitúciójából

 

Forrás ~ Internet